A nappalim közepén álltam. Körülöttem a helyükről kirántott fiókok, táskák, könyvek, edények, és leürített polcok tartalma.
Hogy jutottam el idáig egyetlen gurulós bőrönd és egy nappali hátizsák után?
Alig két napom volt felszámolni a lakásomat Chiang Mai-ban, amiben addigra már 8 hónapja laktam. Előtte pár utcával arrébb laktam 3 hónapig, azt megelőzően pedig a Jed Yod városnegyedtől pár percre található Nimmanban, közel 5 hónapon át.
Ahogy ott álltam a lakásban, rádöbbentem, mennyire könnyű észrevétlenül a minimalista nomád életmódról gyűjtögető életmódra váltatni.
De eljött az idő a költözéshez, a fent említett egyetlen bőrönddel.
More...
Miért költöztem el?
Az eddigi nomád életem jelentős részét töltötte ki Chiang Mai. Összeadva közel 22 hónapot töltöttem a városban, 2017. január óta. Thaiföld, maga Chiang Mai, és az ott élő thai és nem-thai közösség annyira megfelelt, hogy tavaly májusban úgy döntöttem, elég a sok vízumfutásból és állandó utazásból, és megpróbálok stabilabban hosszabb ideig a városban élni.
Az thai oktatási vízum kiváltásáról és bonyodalmairól ebben a korábbi cikkben olvashattok.
Fantasztikus döntés volt hosszabb távon Chiang Maiban élni: a stabilitás, a tartósabb barátságok kialakítása, a produktívabb munkavégzés és minőségi időtöltés miatt határozottan megérte, és arra is ráébresztett, 5 év "nomádkodás" után most már tényleg jobban vágyom a "lassabb", stabilabb, helyhez kötöttebb életformára.
De arra is rájöttem, hogy bármennyire is a szívem csücske Chiang Mai (az egyetem óta több hónapot laktam ebben a városban, mint bárhol máshol!), sajnos tovább kell, hogy álljak.
Ennek több oka is van.
1) Először is, a vízum.
Az egyre szigorodó szabályok miatt a legelső oktatási vízumom igénylésekor is problémákba ütköztem, ami egyrészt rengeteg pénzt vitt el, másrészt felesleges stresszt okozott, hiszen közel egy hétig nem tudtam, egyáltalán visszaengednek-e Thaiföldre, ahol már várt rám az egy évre kibérelt lakásom, motorom, az előre befizetett nyelviskola, és persze az addigra már több hónapos barátságaim.
A tapasztalatok szerint az első oktatási vízumot mindig a legkönnyebb kiváltani, később egyre nehezebben fogadják el, miért is akarod újra és újra meghosszabbítani azt egy újabb évvel. Így egy évnél hosszabb időre nehéz tervezni, az pedig nem olyan sok.
Ráadásul, az oktatási vízumot, bár egy évre váltod ki, 90 naponta meg kell hosszabbítani.
Ez azzal jár, hogy 90 naponta meg kell jelenni a bevándorlási hivatalban reggel 5 előtt(!) - különben aznapra már nem jut sorszám - 1900 baht-tal és egy köteg papírral a nyelviskolától (jelenléti ív, és így tovább), majd 6-8 óra várakozás után megkapod az útleveledbe a hosszabbítást a következő 90 napra.
Nekem ezzel nem volt rossz tapasztalatom, mindig kérdés nélkül megkaptam a hosszabbítást, de van, akinek tesztelik a thai tudását a helyszínen, és ha nem tud válaszolni, hiába van befizetve az iskola az egész évre, nem kap hosszabbítást.
Ez a 3 havonta befizetett 1900 baht persze megéri, ha azt nézzük, hogy mennyit lehet ennyi idő alatt spórolni a lakáson, motoron, kaján, kondibérleten, és a vízumfutás mellőzésén, de 3 havonta eljátszani a "vajon mennyi idő alatt tudok mindent összepakolni, ha ma mégsem kapok hosszabbítást" gondolattal nem túl megnyugtató.
2) A következő ok: a család
Nem töltöttem még el ennyi időt a család nélkül, ezért természetesen haza terveztem látogatni február körül. Idő közben azonban mind az egyik legjobb barátnőm, mind a nővérem nyárra tűzte ki az esküvője időpontját, amit szintén nem hagytam volna ki. Az esküvők miatt az egy éves vízum lejártánál legalább másfél hónappal hamarabb ott kellett volna, hogy hagyjam Thaiföldet. Persze nem akartam egy teljes évig távol lenni a családtól, és kihagyni a korábbi hazalátogatást.
3) Burning season, azaz már megint eltűntek a hegyek
Ha Magyarország, ha nem: Chiang Mai-t február végén mindenképp érdemes elhagyni, az úgynevezett "burning season" miatt, vagyis amikor a várost körülvevő hegyeken elkezdik égetni a tarlót. Chiang Mai egy völgyben található, gyönyörű zöld hegyekkel körülvéve - épp ezért, amikor beindul az égetés, a szmog megül a városban.
Ez az időszak általában február végétől április végéig tart, minden évben.
A csodálatos zöld hegyek nagyban hozzájárulnak ahhoz, miért szeretem ezt a várost (saját fotó, 2019. július)
Chiang Mai-ba már csak a látvány miatt is könnyű beleszeretni.
Márciusra azonban a táj ilyenre vált:
Az esztétika, bár eléggé elrontja az ember hangulatát, a legkisebb gond. A levegő annyira egészségtelen, hogy maszk nélkül őrültség elhagyni a lakást (ahol remélhetőleg van légtisztító), és egy rövid séta a városban hamar migrént, torokfájást, hasmenést okoz.
Idén csak egy hónapot voltam távol, április elején tértem vissza, azt gondolva: a helyzet már biztosan jobb, mint márciusban. A levegő egészen április végéig (az első esőig) nem kezdett el tisztulni. Csak ront a helyzeten, hogy április a legforróbb hónap (40 fok feletti a hőmérséklet), így a levegő csak még elviselhetetlenebb.
Épp ezért tudtam, hogy legalább május elejéig távol kell lennem Chiang Maitól az egészségem érdekében. Így nagyjából egy hónapra tértem volna vissza, mielőtt az esküvő-szezon miatt újra elutaztam volna, ráadásul idő közben vagy meg kellett volna tartanom a lakásomat (burning season közepén nehéz kiadni másnak), és feleslegesen fizetni hónapokig a bérletet, miközben ott sem vagyok; vagy felmondani, és kitalálni, mit kezdek addig a holmijaimmal. Ennek a tetejében pedig kifizetni az 1000 baht-os re-entry permit-et (visszatérési engedély), és megint izgulni, visszaengednek-e.
Tehát úgy döntöttem, február végén elhagyom Chiang Mait.
A burning season viszont idén korábban kezdődött.
Már minden le volt szervezve. Chiang Mai-ból Koh Samuira terveztem repülni egy képzés miatt.
Január végén azonban egyre inkább elkezdett romlani a helyzet.
Alapból ki voltam merülve az addigi munkám miatt, így talán ez is közrejátszott. Január utolsó napjaiban viszont az AQI (levegőminőség) már elérte a 160-at!
Megkezdődött a mindennapos, szűnni nem akaró fejfájás, ami gyakran hányingeres migrénné csapott át. A gyengeség, a szédülés, a gyomorproblémák. A torokfájás. Amikor ugyanezt láttam a barátaimon is, akkor jöttem rá, hogy ez tényleg a szmog miatt van.
Egyre kevésbé volt energiám a munkámra koncentrálni, és akármikor motoroztam, a helyzet csak rosszabb lett, a maszk ellenére is.
Ismerem magam annyira, hogy tudjam, a motiválatlanságot és állandó fáradságot leginkább mozgással tudom kezdeni. Sokszor elég egy kis tánc, jóga, vagy egy nagy séta a parkban vagy a hegyen, és javul a helyzet.
Az egyre romló levegő miatt azonban már ezeket se tudtam megtenni. A jógaórákon a legtöbben maszkban nyújtottak, és a mély belégzés csak rontott a helyzeten. A tánc, bár kezdetben nagyon jól esett, minél jobban kezdtem kifulladni és kapkodni a levegőt, annál több szmogot nyeltem be, és annál jobban fájt a torkom.
És hogy a helyzetet tetézzük, megérkezett a coronavirus... A legnagyobb gond ezzel az volt, hogy sehol nem lehetett már maszkot kapni! Alig maradt pár maszkom.
Így jött a fájdalmas, hirtelen döntés - ideje elhagyni a várost.
Hétfőn döntöttem, kedden beszéltem a főbérlőmmel, aki szerencsére nagyon megértő volt, így vissza tudtam kapni a depositot. Csütörtökre már ki is költöztem.
Két napig nagyon nehéz volt (főleg, hogy gyenge immunrendszerrel és állandó migrénnel amúgy is sokkal nehezebben viselni az ember az érzelmileg nehéz helyzeteket), és nehezített a helyzeten az a rengeteg elköszönés, amire pár hét alatt így csak két napom volt. Emellett ennyi idő után összepakolni mindent úgy, hogy csak két napod van rá, de a rosszulléttől alig tudsz tisztán gondolkozni és koncentrálni, nem egyszerű.
Szerencsére azonban az utolsó pár napomon, amit már egy barátnőmnél töltöttem, a légminőség javult egy kicsit (és vele együtt a kedvem és az energiaszintem is), így el tudtam köszönni minőségben Chiang Maitól. Tudtam, nem utoljára járok ott, és a legközelebbi barátaimtól sem kell örök búcsút vennem - hiszen annyi emberrel találkoztam már újra és újra, amióta utazni kezdtem - de azt is tudtam, jó döntést hoztam.
Hol vagyok most és mi a következő lépés?
Mivel amúgy is Koh Samuira készültem február 27-én, az egyszerűség kedvéért úgy döntöttem, ide jövök a tervezettnél 3 héttel korábban.
Ahogy sejtettem: a szmog hiánya és a tenger közelsége egy-két napon belül meggyógyított.
De miért éppen Koh Samui?
Nagyjából 3 éve, amikor először jógázni kezdtem (hol máshol, mint Chiang Maiban), láttam meg egy hirdetést egy induló jógatanár-képzésről. Persze, akkor még nagyon kezdő szinten tartottam, de már akkor is tetszett a gondolat, hogy olyannal foglalkozzak, ami egyszerre foglalja magában az egészséges mozgást, a meditációt/tudatos jelenlétet, és a tanítást.
A tanítás az, amit mindig is élveztem, és amióta tavaly elkezdtem a Nomád Angolt, rájöttem, hogy sokkal többet szeretnék tanítani a jövőben. Olyan tudást átadni, ami mint fizikailag, mind mentálisan jó hatással van az emberekre. (Mellesleg meg vagyok győződve róla, hogy a jóga és a meditáció sokat segít a nyelvtanulásban. Na, nem olyan Relaxa kazettás spirituális hippy módon, hanem tényleg. De erről majd máskor.)
Úgy éreztem, most van itt az ideje elvégezni a kurzust, mielőtt itt hagyom Ázsiát hosszabb időre, és amíg megtehetem, hogy egy hónapot erre szánjak. (Az oktatás ugyanis kora reggeltől késő estig tart, minden egyes nap, ezért semmi másra nem lesz időm közben).
Tehát itt vagyok, készen hogy jógatanárrá váljak az országban, ahol először kóstoltam bele a jógába, a buddhizmusba és a Vipassana meditációba, és ahol végre visszatértem az angoltanításhoz.
Bárhová is költözöm majd a jövőben, amennyit Thaiföld tanított nekem az elmúlt évek során (akár pozitívan, akár negatívan éltem meg azt), azt biztosan magammal viszem.
