Kérdésed van? info@kozmaalexandra.hu

Home » A Csodák Tanítása és az önismeret » Azzal mozdulni, ami van

Azzal mozdulni, ami van

 02

A hétvégi 5Ritmus líra modul workshopja újabb mélyülést hozott. A zárt csoport elnevezése Test, hang és létezés. Úgy tűnik, az 5. modulra, mely augusztusban lesz, tényleg a létezésen lesz a hangsúly.

3 napi aerobic óratartás után semmi kedvem és energiám nem volt ahhoz, hogy péntek este nekiinduljak ennek az utazásnak. Fáradt voltam, legalábbis ezt a sztorit mondtam magamnak, mint eddig mindig, amikor ez a fajta energia jelenik meg bennem. Izomláz, fáradtság, kedvetlenség, menekülés – ilyen koncepciók tapadtak ezekhez a testi érzetekhez.

Nagyon éreztem a késztetést, hogy végigcsináljam ezt a modult, és ahogy Peter, a workshop tanára emlékeztetett bennünket folyamatosan arra, hogy mozdulj azzal, ami van, egyre növekedett bennem az inspiráció, hogy szembenézzek ezzel a fáradtságnak címkézett energiával.

Mi is ez?

Mire tanít?

Merre mozdít?

Mitől véd?

Miért van jelen?

Felismerődött a hétvége végére, hogy a sztorik miatt szenvedtem, melyek hozzátapadtak ezekhez a testi érzetekhez, melyeket eddig kerültem, próbáltam menekülni előlük. Pedig aerobic edző lévén, sokszor van jelen ez az energia, talán pont azért, hogy megtapasztaljam és szembenézzek vele, hogy nincs benne semmi félelmetes. A szenvedés a hozzá tekercselődött történetektől indul el: Nem akarom, bárcsak nem ezt érezném, bárcsak könnyedség lenne jelen. Ismét annak vágya, hogy valami más legyen, mint ami éppen van. Az elvárásokhoz és elképzelésekhez való ragaszkodás kínja.

Szombaton még csúcsosodott a fáradtság érzése, értelmezése. Harag és ítélkezés gondolatai kavarogtak a tudatosságban, mintha ezek a gondolatok kerestek volna valakit, akit okolni, hibáztatni lehet. Mindenki felé megjelent egy-egy gonosz, ítélkező, bíráló gondolat. Ám ahogy mélyült „bennem” mostanában az, hogy a cselekvő, gondolkozó valaki egy illúzió, az önvizsgálatokban sem megtalálható, mert a gondolatok, érzetek csak megjelennek, majd eltűnnek a tudatosságban, úgy a megfigyelés által felismerődött, hogy csak ez történik, ez van. És rendben van. Ha nincs cselekvő, s minden csak történik, akkor nincs kit hibáztatni: se másokat, se magamat, hogy miért gondolok ilyesmiket. Mert minden csak úgy történik.

A csodák tanítása is azt mondja, hogy minden szenvedés az autoritás kérdéséből ered. Az ego azt mondja, hogy meg tudom teremteni magam, s kontrollálni tudom az életet. Ez az egész folyamat egy paradoxon. Az elme teremtő ereje önmaga ellen fordul. Ugyanakkor mégse lehet siettetni semmit, nem lehet elengedni semmit, mert maga az az identitás nem létezik, aki az elengedést véghez vihetné. Egyszer csak megtörténik, ki tudja, hogyan és miért. Kegyelembe esni…

Nem létezik így hát személyes felelősség se, s ha nem létezik, akkor okafogyottá válik a bűntudat önmagunk és a támadás mások felé. Hiszen, nincs kit hibáztatni. Micsoda szabadság! Micsoda kegyelem!

Ez a tanítás akkor éri el a tudatosságot, amikor nyitottság van a tudatban rá. Ez a keresés vége, mert ez a kereső identitás vége is. Ahogy Tony Parsons mondja egyik videójában, azért paradoxon ez az egész, mert amit a kereső keres, az önmaga nemléte. Összeomlik az identitás, s a személy létébe való hittel együtt a személyes célok rendszere is. Gyönyörűen ijesztő ez. Látszólag egy folyamat, ám visszatekintve az is felismerődik, hogy ez az identitás, a kereső, gondolkodó, cselekvő valaki mindig is csak egy illúzió volt, s feloldozódik a múlt.

E hétvégi hullámokon felismerődött, hogy valójában tényleg nem a test szabadságára vágyunk, hanem az elme szabadságára. A test egészen elképesztő módokon mozoghat és nyilvánulhat meg, valódi vágyunk azonban az elme csendessége, amikor eltűnik az azonosulás a gondolkodóval, s így maga a szenvedés is egyre inkább elhalványul. Ha nem valaki vagyok, akkor nincs veszteni valóm.

Ebbe az állapotba nyílik egyre gyakrabban betekintés, amikor az „én” eltűnik, akár a hétvégi workshop alatt a nevetésben, amikor csak a nevetés volt, mintha eltűnt volna benne az „én”. Aztán visszatérnek az azonosulások, s vele a vágyak és a szenvedés is.

Nem tudom, mi történik, de aztán visszatér az emlékeztető halk hang az elmében, hogy nincs is, aki tudja. Nem értem, mi történik, ám nem létezik, aki értse. Ez egy néha összezavaró libikóka, de ez van, s a bizalom segít.

Az írás, fogalmazás és beszéd is egyre viccesebb olyan szempontból, hogy a nyelv állandóan személyes névmásokat használ, én-te-ő-mi-ti-ők… Valahogy ki kell fejeznem „magam” (például itt is, már megint), közben pedig jelen van egyfajta megérzés, megértés, hogy nincs a szavak mögött identitás, személyes valaki. Ez ilyen mindfuck/elmebaszás, ahogy angolul mondják…

S nem marad más, mint azzal lenni és azzal mozdulni, ami van.

Ha rezonál „benned” valami ezzel kapcsolatban, akkor ajánlom a hamarosan megjelenő David Hoffmeister könyvecskét: A Cél az egyetlen választást, valamint Lisa Cairns és Tony Parsons angol nyelvű youtube videóit.

 

 

Ha tetszett ez a cikk, iratkozz fel hírlevelemre, hogy értesülhess, ha új bejegyzés születik. Ajándékot is kapsz: egy tanulmányt életfeladatod megtalálásához. 🙂


Név: *
Email: *

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.