Írj nekem! info@kozmaalexandra.hu

Home » A Csodák Tanítása » Mária, segíts!

Mária, segíts!

Ma ismét egy olyan nap van. Amikor fogalmam sincs, hogy mi van.

Van egy szilárd alap, azaz, ha érzékelem és tudatában vagyok valaminek, ami jön és megy, akkor az nem én vagyok. Ez a tudatosság az, ami mindig itt van. De most hazudnék magamnak, és nem támogató, ha azt mondanám, hogy minden örömteli és békés. Érzem a lényemben energetikailag. Az elme körbe-körbe forog, próbálja megtalálni a problémát, és aztán orvosolni azt a spiri okosságokkal, mint például a napi csodalecke ismételgetésével. Idézetek hullámzanak bennem A Szív Útjából. Pillanatnyi teljes béke érzés jelenik meg néha, amikor eltűnik az idő és annak tudatossága, hogy bármi gond lenne. De vissza-visszatér egy zsigeri érzet, hogy valami nagy baj van. Egy olyan érzet, amiről tudom tudatosan, hogy hamis, és az Istentől való elkülönülés tudattalan hiedelme az alapja. De tudom, hogy nem működik ennek a megerősítésszerű ismételgetése. Mert ez a hiedelem energetikailag van a lényünkben raktározódva, a félelem nagyrészt tudattalan. Néha kinyílik a zsilip, hogy fokozatosan elengedődhessen ez a félelem.

Szóval a mai egy ilyen nap. Ajándék. Mert ismét kinyílt a tudattalan zsilipje, és ha csak egy icipici is, de elengedődhet ebből a zsigeri félelemből és bűntudatból.

Ahogy az ehhez hasonló napok ismétlődnek, mindig eszembe jut: ez is csak egy gondolat, az idő valójában nem létezik. De már tudom, hogy a metafizikai ködösítés tagadás. Ahogy Jézus figyelmeztet A Szív Útjában is, valóban, az elkülönülés álma illúzió, mégis a tagadása annak, ami éppen gyógyulásért kiált bennem, nem segít. És csak elszalasztom ilyenkor a megbocsátás lehetőségét, ha elintellektualizálom, vagy megpróbálom lespirikungfuzni, vagy elnyomni bármivel.

Az ilyen napokon, már megfigyeltem, extrán beerősödik a kontroll szükséglete. Nem pörög ki a viselkedésembe, és ha valaki rám néz, talán még azt is mondja, milyen nyugodt vagyok, talán még mosolygok is, és tevékenykedek. De az elmém egy része épp keresztre feszíti önmagát. Lényem egy része tudja, hogy ezt teszi, de nem tud leállni. Ilyenkor a legerősebb a cselekvő energiája (magamban angol-magyarul zajlik a kommentár, szóval a doer energy). Ilyenkor készít az elme tennivaló listákat. Tisztában vagyok vele, hogy a félelem jött fel a tudatos tudatomba, látom, ahogy próbál hozzátapadni mindenféle konkrét dologhoz… olvasni kéne még A csodák tanításából, vagy A Szív Útjából… ki kéne takarítani… foglalkozni kéne a honlappal … és mikor fogom elkezdeni Az Átalakulás Útjának a fordítását… jógázni kéne… ésatöbbi, ésatöbbi. Kéne, kéne, kéne… Látom, hogy pörög körbe-körbe az elme, és tudom, hogy a kontroll és ez a tennivaló lista arra való, hogy megpróbálja elhitetni velem, hogy ott a béke a to-do lista elvégzésének végén. A spirituális kontextust ismerem. A lényeg, hogy nem elérhető itt és most.

Azzal ismertem fel mindezeket, hogy mindenfélét kipróbáltam ilyenkor. Azért történik e kontroll ámokfutás, hogy ne nézzek rá az öngyűlöletre, ami a hamis énnel való azonosulásból fakad.

Ráadásul, egy ideje érzem már, hogy az elmúlt éves „hallgatás”, teljes befelé fordulás után újra írni vágyom, megosztani azokat a felismeréseket, gyakorlatias dolgokat, amiket az elme gyógyulása során megtapasztaltam, leleplezve az egós dinamikákat. De amennyire könnyen ment a honlap kezdetekor a megosztás, a blogírás, annál nagyobb bátorságra van most szükségem, hogy írjak és meg is osszam. Hogy miért? Mert egyrészt kiveri a biztosítékot bennem a beteg/gyógyulatlan gyógyító, az, amikor valaki bort iszik és vizet prédikál. Szóval azt várom magamtól, hogy én legyek Jézus Krisztus, és tökéletes legyek már most emberi megnyilvánulásomban is. Addig jobban teszem, ha csendben maradok, mert nemhogy segítek, hanem rombolok vele – mondja a félelem hangja. Hamis elképzelésekkel szembesülök magamban a tökéletességről, a szépségről, a szolgálatról, az együttérzésről, még magáról a megbocsátásról is. Érdekes, hogy mindez most jön fel, és nem mondjuk akkor, amikor a honlapot készítettem és a Csodakurzust elkezdtem. Vicces módon akkor ilyesmik fel sem merültek bennem.

Éppen ezért olyan nagy a vágy az őszinteségre bennem, mert látom sokszor magamban és körülöttem is a spirituálisnak-kell-lenni hiedelmet, és azt, hogy ez csak hátráltatja a valódi megbocsátást. Hogy őszintén ki merjem mondani, hogy néha valaminek nagyon elege van bennem az egész spiri útból, és csak azt várja, hogy jöjjön már el a Fény, Ami Vagyok. Pontosan azért, mert hamis elképzelések élnek bennünk arról, mit is jelent a spiritualitás. Illatozó rózsaszirmokat akarunk, de a kertet nem akarjuk ápolni, a gyökereket nem akarjuk gondozni, se a gyomokat kihúzni. Végre elkezdtem megszeretni a gyomlálást – szó szerint is. 🙂 És valójában a félelemből van elegem, nem a spiri útból, ami szintén csak egy koncepció. Mindig csak az számít, hogy ebben a pillanatban mit választok.

Mert igazából minden csodálatos, és ámulok azon, ahogy a megbocsátás dolgozik bennem éjjel-nappal. Egyre nagyobb a fény, mélyül a nyugalom, érzem a létezés örömét, egyre édesebb lesz maga a lélegzetvétel is. Végre hallom a madárcsicsergést, és már nem csak a könyveket bújom válaszok után kutatva. Elolvadok a kiskutyáktól, ha rájuk nézek. Tágul a szívem, mélyül az önelfogadás. Elbambulok a virágokon, és eggyé válok a természettel. Álldogálok a Szűz Mária szobor előtt, Jézus a barátom. Sírok az együttérzéstől, az Én szépségétől, és érzem a talpam a talajon. A Menny elkezdett eggyé válni a Földdel.

De az ilyen napokon… itt ez a megmagyarázhatatlan érzés, hogy valami nagyon elromlott. Ki fogja megjavítani, mert a kicsi én nem tudja? A tudatos, logikus, racionális, lineáris elme nem tudja. Valóban olyan érzés ezeken a napokon, és a félelem, kétség, bűntudat pillanataiban, mintha a halál völgyében járnék. Magamban zombiérzésnek hívom. Mintha elmémnek ez a része halott lenne. Képzeletbeli szemeim előtt látom, mintha a leszakadt, még nem magamhoz ölelt, gyógyulatlan részeim valahol az időben bolyonganának. Nemcsak látom, érzem is.

És ilyenkor egyre inkább tudom, hogy (leszámítva a spiri okosságot, hogy igen, ez az Istentől való elkülönülés hiedelme és a félelem miatt van) igazából fogalmam sincs, ez mi. Nem értem a tudatos elmével, mi történik. Nem értem, honnan jön. És talán lassan képes leszek elengedni a tökéletességre törekvést és azt az elképzelést, hogy a spiritualitás azt jelenti, hogy a lényemben csak a béke és öröm lehet jelen.

Elkezdtem elfogadni, hogy mit is jelent embernek lenni. Hogy iskolában vagyok, és amíg ember (is) vagyok, addig a polaritás táncol a lényemben. Egészen addig, míg én is Krisztussá nem válok, minden sejtemben, gondolatomban, érzésemben, cselekedetemben. És amíg képessé nem válok egy édes almát manifesztálni a tenyeremen egy gondolattal (A Szív Útja, 12. lecke:)), addig jobban teszem, ha alázatos maradok. És irgalmas önmagammal szemben. Addig felveszem, felvállalom a keresztet újra meg újra, és ha elesek, jön a segítség. Végül annak a mintának az utolsó hajrája után, ami olyan érzés mindig, mint maga a keresztre feszítés, feltámadok minden egós mintából. Újra meg újra, míg a félelemnek nyoma sem marad bennem. Elkerülhetetlen, mert Jézus megígérte, és csak el kell fogadnom, hogy már megtörtént ez – számomra is.

Most ez az egyik keresztem, és felvállalom. Nem tudom, miért jön fel ekkora feszültség, egymásnak ellentmondó érzések azzal kapcsolatban, hogy mindezeket megosszam, és úgy egyáltalán a beszéd/hallgatás témakörével kapcsolatban. Sokszor jönnek olyan gondolatok, hogy: beszéltem, amikor hallgatnom kellett volna; és hallgattam, amikor szólnom kellett volna. És van egy zavarodottság érzés bennem. Mert tudom, hogy

a Szentlélek által inspirált cselekvés, nem-cselekvés, beszéd, hallgatás mindig mindenkit szolgál, és az ego motiválta cselekvés, nem-cselekvés, beszéd, hallgatás soha senkit nem szolgál.

De nem tudom megkülönböztetni tudatosan, és a sok spiri információval, ahogy a Byron Katie-s megfordítások automatizálódtak bennem, mindenre tudok nézni így is, úgy is. Ezt is jelentheti, meg amazt is. Ám semmit sem jelent, mert minden semleges valójában, csak én ruháztam fel jelentéssel. Ha belemegyek az elme analizálásába, akkor eltévedek az elmelabirintusban, és érzem, amikor az elme próbálja megoldani a problémát, amit saját maga talált ki: egyfajta összesűrűsödött energia ez. Egészen más, mint amikor váratlanul jön egy felismerés a Lélektől, ami az ürességből, tágasságból érkezik, bizonyossággal karöltve. De mi van, ha a homokba dugom a fejem, mondja az elme, mert nem akarok szembesülni valamivel? És hát én olyan jó kislány vagyok, nem akarok csalódást okozni Istennek… És így tovább.

Tisztán látom, hogy én alkottam meg ezt az érzékelésmódot, hogy az elme kiakadjon, és térdre kényszerüljön, így szólva: nem tudom, nem értem, segítség!

Ilyenkor ez történik bennem. Mint egy ijedt kisgyerek sír, fél ez a rész bennem, és így hüppög: Anyu, vegyél fel! És ahogy így, ilyen gyengédséggel tudok fordulni ezek felé az érzések, energiák felé, magamhoz ölelve őket újraértelmeződnek. Valahogy nem vált be nálam az a hozzáállás, hogy ez-nem-én-vagyok-csak-megjelent-bennem-semmi-közöm-hozzá. Viszont a gyengédség, az ima annál inkább.

Délelőtt elzarándokoltam a templomban álló Mária-szoborhoz, mert már reggel felismertem ezt az energiát. Meggyújtottam egy gyertyát, és ilyenkor addig imádkozom saját Énem női aspektusához, míg mindez valami misztikus, felfoghatatlan módon csodába nem fordul át: Mária segíts!

Mert mindig csoda a vége. És nem értem, hogyan történik. De egyre megkönnyebbültebben ismerem be: nem is szükséges értenem. Istenben és Istennel minden lehetséges, és a csodák megilletnek engem.

***

Szóval a rövid recept:

Amikor megjelenik a kényszeres gondolkodás, analizálás, ezt kell tenni, azt kell tenni –elmeműködés, kétség, akkor állj meg, tart szünetet! Különösen, ha egy tevékenység közben veszed észre a sürgető érzést (majd akkor lesz béke, ha ezt befejeztem), egyfajta szomorúság/düh érzést (előbb ezt kell megcsinálnom, de igazából mással szeretnék foglalkozni). És imádkozz, kérj segítséget!

“Angyalok és mesterek és barátok seregei, akiknek száma a megértést meghaladóan végtelen, ti, akiket közvetlenül Isten küldött hozzám, hogy átsegítsetek ezen a nehézségen, gyertek most, mert így szólok, és elfogadom a segítségeteket! És ezért ez így VAN!” (A Szív Útja, 12. lecke)

Facebook Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.