Írj nekem! info@kozmaalexandra.hu

Home » A Csodák Tanítása » Kvantumugrás

Kvantumugrás

Mostanában az egyik kérésem az a Szentlélek felé, hogy hozzon nekem olyan ötleteket, lépéseket, melyek felháborítónak tűnnek elsőre. Azért, hogy tudatos tudatomban, mindennapi tapasztalásomban és zsigerileg a lényemben is egyre inkább a korlátlanság felé mozduljak. Valóban, minden ima megválaszolást nyer.

Egy elsöprő inspirációhullám öntött el, miután felismertem, hogy a bennem kavargó ötletek, gondolatok nem elengedődésre, hanem kifejeződésre várnak bennem. Azt hittem, hogy a régi énképet akarja az egó visszaépíteni, s próbáltam elnyomni a feltörő inspirációt. Nem láttam tisztán, míg néhány tudattalan félreértés helyreigazításra nem került bennem.

Hát ez rejtőzött amögött, amiről legutóbb írtam. Átszakadt a gát. Ettől kellett félni? 🙂 Ezt a csodát szeretném most megosztani Veled.

Megjegyzés: ez egy elég hosszú bejegyzés, rengeteg felismeréssel és személyes példával. Olyan, mint a tudatosság és a gondolatok folyója, mely lassan hömpölyög az Óceánba, a nyugvópont felé. Szeretettel ajánlom, hogy akkor ülj neki, amikor bőven van időd belemélyedni, és sietség nélkül tudod olvasni, hogy a Szentlélek a tudatodba emelhesse azt, hogy az elme leírt működési módjai hogyan nyilvánulnak meg jelenleg a Te tapasztalásodban, és a Te esetedben hogyan válhat a félreértésekből csoda, kvantumugrás – egy konkrét formában.

.

Kezdem úgy érzékelni, hogy minden fáradtság érzés a tudattalan neheztelés egy formája. Tartson az néhány óráig, vagy 1-2 napig. Korábban hetekig is tudott tartani egy-egy depressziószerű érzés. Régebben ezt nem kérdőjeleztem meg, mert elfogadtam az emberi tapasztalás részeként. Aztán pedig a gyógyulási folyamatom részeként. Akkor erre voltam képes, mert az akkor megtanulandó leckék foglaltak le, és nem volt bennem tér ezt mélyebben megkérdőjelezni. Sőt, úgy érzem, alázatosságot, együttérzést és önátadást is tanultam általa. Ám nem tud változás bekövetkezni abban, ami megkérdőjelezetlen! Vagy legalábbis, ha van is betekintésünk egy magasabb tudatszintű létezési módba, újra meg újra visszaesünk ugyanabba a lehúzó mintába, amit tudattalan hiedelmek táplálnak.

A csodák tanítása gyakorlatias alkalmazásának segítségével fokozatosan rájöttem, hogy ennek nem kell így lennie. A Csodakurzusban van is egy ilyen fejezet, amiről írtam is egy korábbi bejegyzésemben. Most tényleg látom, hogy minden, ami nem öröm, az tudatos vagy tudattalan neheztelés, és egy tudatos vagy tudattalan döntés az elmében. Most már nem igazán dolgozom magamban tudatos neheztelésekkel, mert teljesen automatizálódtak bennem a Byron Katie-féle megfordítások, és az, hogy a kivetítéseket visszahozom önmagamhoz azzal a kérdéssel, hogy én hogyan csinálom vagy csináltam ugyanezt, vagy miért nem engedem meg magamnak azt, amiről ítélkezés jelenik meg bennem. Mi az, ami megbocsátásért kiált bennem? (Jézus A Szív Útja 3. leckéjében beszél a kivetítésről, és arról, hogyan lehet úgymond kigyógyulni ebből a sokszor tudattalan egós működési módból.)

Azt figyeltem meg, hogy ezek a neheztelések tulajdonképpen óriási félreértések a lényemben, de tudattalanul működnek. Egyáltalán nem tudom a tudatos elmével visszagöngyölíteni őket. Tényleg csak az ima és az önátadás működik. A bizalom abban a folyamatban, hogy amikor nem örömtelinek érzem magam, akkor segítséget kérek, és azt mondom, hogy hajlandó vagyok ránézni erre a tévedésre önmagamban. Mivel ez annyiszor előfordult már, látom, hogy elképesztő félreértésekről van szó, tévedésekről, melyek úgy sejtem, fodrozódásai olyan korábban meghozott döntéseimnek, amiket tudattalanul hoztam, a tudatosság működését és a döntéseim következményeit nem ismerve. És minden félreértés alapja az Istentől való elkülönülés hiedelme, melyből egy mély, zsigeri hiány és értéktelenség érzés fakad: nem érdemlem meg; képtelen, alkalmatlan, nem elég jó vagyok; másnak ez működik, nekem nem…

A csoda úgy történik meg, hogy nem lineárisan, nem ok-okozati módon mutatja meg a félreértést. Megtanultam bízni a késztetéseimben, hogy kövessem őket.

.

Egy személyes példa:

A napokban a honlapomat frissítettem, és úgy éreztem, hogy sok korábbi bejegyzésemnek (2013-2015) nincsen helye már a blogon.

Most igazán abból működöm a szándékom szerint, hogy bármivel is vagyok, ne legyen bennem semmi kétség, csakis tiszta szeretetrezgés az adott dolog felé. Hogy minden olyanná válhasson, mint egy tükör, amibe belenézek, és csak Szeretetet látok. És aztán ebben mélyülni, mélyülni, mélyülni – a végtelenségig…

A tudatos elmémben, részben korábbi tapasztalatokra és megoldási módokra támaszkodva, első körben csak kétféle választási lehetőség létezett ezzel kapcsolatban: megtartom vagy törlöm ezeket a régi bejegyzéseket. Egyik lehetőséget sem éreztem se helyénvalónak, se őszintének, főleg nem szeretetteljesnek. Felismertem már, hogy az ilyen engem foglalkoztató kérdések nem arra valók, hogy megpróbáljam álspiri módon elengedni őket, a szőnyeg alá söpörni őket. Ezzel nem vennék tudomást az előttem nyíló ajtóról, ami a megbocsátásba vezet. Ezen a ponton ugyanis ilyenkor még nem tudhatom, miről van szó valójában. Ez csak a felszín, amit a tudatos elmével érzékelek. A lelki szemeim előtt gyakran megjelenik Az elme rétegei diagram, és előttem van, hogy ez csak a forma szintje, az érzékelés szintje. És én nem a formát akarom ilyen vagy olyan módon elrendezgetni. Nem azt akarom, hogy letudjam ezt a kérdéskört, és továbbhaladjak a következő dologra az egó to-do listáján. Valódi gyógyulásra vágyik a szívem, amit a zsigereimben érzek, ami katarzisszerű érzés. Ami bizonyosság és elcsodálkozás, hogy azta, hát erről volt szó! És ámulhatok azon, ahogy a megbocsátás megtörténik a lényemben, amikor elismerem, hogy a jéghegy csúcsa, a tudatos elme nem tudja meggyógyítani önmagát, ami mélyen a felszín alatt nyugszik. Azaz, nem tudom kikattogni a csodát. 🙂

Szóval kérem a segítséget, és belső szemeim előtt megjelenik a családi kert képe és a gyomlálás. Milyen szimbolikus, igen! Hát gyomláljunk, meg kiskutyázzunk, lépjünk hátra az egésztől, és adjuk át Istennek! Ezt az útmutatást megkönnyebbülés és öröm kíséri. Gyomlálás közben pörög az elme, keresi a megoldást, és én hagyom ezt addig, amíg érzékelem a tágasságot magamban. Új gondolatok, új asszociációk érkeznek. Amikor befeszül az elmém, akkor leállok a gyomlálással, szünetet tartok, mély levegőt veszek, figyelmem átváltom az érzetekre, hangokra körülöttem, tenyerem a földre helyezem…

Ezt ismételgettem, míg a káposztát ki nem gazoltam. És közben egyszer csak villámcsapásként ért a felismerés. A kecske is jól lakott, és a káposzta is megmaradt. 🙂 Ráadásul választ hozott egy másik engem foglalkoztató kérdésre is, mely felmerült bennem több személyes gyógyulást megosztó könyv olvasása közben is (Wayne Dyer: Most már tisztán látok, Kirsten Buxton: I Married A Mystic, Lilou Mace: I Had No Money And I Liked It). Hogy miért gondolom én azt magamról, hogy az én tapasztalataim, élményeim, gyógyulásom története nem ér meg egy könyvet? Hogy hát ki lenne rá kíváncsi? És most tényleg az szolgálja a Legfőbb Jót, hogy ebbe fektessem az energiám, mikor annyi minden más inspiráció is ömlik be? (A Mester Útja számára külön honlap, amit már el is kezdtem; majd jön Az Átalakulás Útjának fordítása – ezek mind nagyobb projektek, és hát Jézus tanításai csak előbbre valók, nem?) Egyből felüti a fejét a korlátozott hiedelem, hogy választani kell az inspirációk közül. Miért ne lehetne mindezt egyszerre pillangóként, hol erre, hol arra a virágra szállva? Az a fajta lineáris, kontrollálós gondolkodás rögtön lehúz bárkit, hogy először ezt kell, csak azután lehet amazt; vagy a lélekölő hiedelem, hogy majd akkor foglalkozhatok azzal, amitől szárnyra kel a szívem, ha előtte eleget tettem a kötelezettségeimnek (- egy feliratozott videó ebben a témában). Tudtam, hogy az ilyesfajta gondolatok pontosan a mély értéktelenség érzés tünetei, és az tartja fenn őket, hogy jogosnak tűnnek. És persze ez mind igaz számunkra, amíg elhisszük. Látom, mennyire nem személyesek ezek a gondolatok, bár felismerem, ahogy végigkísérték a tapasztalásom, amikor azonosultam velük, és azt is, hogyan színezték át a világomat…

Egy hatalmas váltás történt bennem zsigeri szinten azzal kapcsolatban, hogy ezek a gondolatok hamisak. Pontosan olyan váltás, mint ami hatalmas váltások előtt történt bennem, amikor az elme ilyesmiket hablatyolt a tágulás előtt. Ez történik általában, amikor olyannyira eltérő, új érzések, gondolatok, ötletek áramlanak be, amiket addig nem tartottunk lehetségesnek, hogy az elme rögtön ítélkező üzemmódba vált át a biztonságosnak hitt énkép védelme érdekében, és el akarja nyomni a vágy és inspiráció áramlását. Ezt hívja Jézus úgy A Szív Útja 4. leckéjében, hogy összecsomózzuk magunkat, és az Isteni Életenergia nem tud áramolni bennünk. Amikor viszont megengedjük, akkor olyan érzés ez, mintha új horizontok nyílnának meg, és konkrétan láthatóvá válik az újabb lépcsőfok az Istenhez hazavezető belső utunkon. Itt van bennünk Isten, a Szentlélek, Krisztus, de a rájuk való tudatos tudatosságunk és tapasztalati megélésünkhöz bizony követni kell a gyakorlatias lépéseket. És az öröm, bizonyosság érzése kíséri ezeket az ötleteket.

Mint amikor Budapestre akartam költözni 23 évesen, amikor munkahelyet akartam váltani, amikor becsöppent az aerobic edzői ötlet, amikor ott akartam hagyni az egész multis közeget, amikor megérkezett ennek a honlapnak az ötlete. Akkor ezek teljesen felháborító ötleteknek tűntek, most pedig lényem részévé váltak, természetessé. Bár az utóbbi 1 évre mondhatni elhagytam a honlapot, mint anya a gyermekét, de ez a hátralépés is abszolút szükséges volt. Az utóbbi napokban újra teljes szeretetben vagyok együtt a honlapommal, és gyomlálgatom őt is, így hogy magamhoz ölelem megbocsátással és őszintén szólva ámulattal, felelevenítve minden korábbi lépésemet, látva, hogy mennyire tökéletes volt minden egyes lépés; tapasztalva, hogy az akkori énem, az, ahogyan akkor láttam és tapasztaltam magamat és a világot, még most is tanít.

Aztán ilyen hatalmas ugrás volt, amikor meghívtam Magyarországra David Hoffmeistert; amikor a mallorcai 6 hetes elvonulásra megkaptam a másfél milliós ösztöndíjat, pedig jelentkezéskor fogalmam sem volt, hogyan lehetnék tényleg ott, csak az égő vágyat éreztem a szívemben, mintha már tudtam volna, hogy ott a helyem, akkor is, ha a tudatos elme nem látta, hogyan lehetséges. És még sorolhatnám azokat a csodákat, amik főleg azóta történtek az életemben, hogy 2011-ben, az 1. techno bulimban a Szentlélek odahelyezte belém azt a kérdést, ami nem tágított, pedig akkor még közelében nem voltam a spiritualitásnak: Hogyan érezhetném így magam mindig, ilyen boldognak, felszabadultnak, kapcsolódottnak? És igen, ha arra gondolsz, akkor azért éreztem magam olyan boldognak… 🙂 Ez mind az utam része volt.

Szóval érzem, hogy a könyv a spirituális utam és gyógyulásom első éveiről is egy ilyen ötlet. Vibrálónak érzem, erőteljesnek, világomat megrengetőnek. Furcsa egyébként, mert régen ez egy erős vágy volt bennem, aztán elengedődött; bár most úgy hiszem, talán inkább egós lemondás volt ez, mint őszinte elengedés, mert a tudattalan értéktelenség érzésen alapult, amikor azért „engedünk el” valamit, mert hát úgyse lehetséges. Ez a csodás nézőpontváltás pár napja volt, és segített annak letisztulásában is, hogy melyik bejegyzéseket hagyjam a honlapon. Azokat a bejegyzéseket, amik nagyon személyes hangvételűek, majdnem naplószerűek, töröltem a blogról. Kb 150 oldalnyi nyersanyag gyűlt össze így a könyvötlethez.

Látom, hogy konkrétan nem is maga a könyv a lényeg, hanem hogy csak megengedjem magamnak az ötletet, a lehetőségét. Játsszak vele ártatlanul, hogy milyen érzés, és megfigyeljem, jelenik-e meg olyan gondolat, ami le akarna húzni ezzel kapcsolatban, ami azt mondaná, hogy mi értelme ennek, vagy hogy nem tudom, hogy kell megszerkeszteni egy könyvet. Na és, mi van, ha még nem tudom? Rengetegszer történt ilyen, aztán új dolgokat tanultam meg. Nem hagyom lehúzni magam olyan gondolatok által, hogy talán senkit nem fog érdekelni. És még lehet is, hogy így van, és rajtam kívül senkit nem érdekel, de az én sejtjeim mégis énekelnek tőle!

 

A rózsákat sem érdekli, hogy valaki látja-e, megszagolja-e, megdicséri-e őket! Nem tudnak mást tenni lényükből fakadóan, mint kinyílni, virágozni, illatozni!

 

 

 

 

 

 

És amikor megengedem magamnak ezt az inspiráló érzést, abból tudom, hogy ez a könyv már tulajdonképpen meg is íródott. Csak most még nem látom máshol, mint a lelki szemeim előtt, és a szívemben érzem. Nem manifesztálásról beszélek, hanem az egyidejűség tapasztalati átéléséről. Amikor bezoomolsz életed gyöngysorának jelenlegi gyöngyéről egy olyan gyöngyszemére, ami a lineáris idő szerint később van. De most VAN ez is. Legalábbis most így érzem. Mert valójában nem tudhatom biztosan, hogy mire való ez az ötlet, se azt, hogyan valósul meg. A szándékom a megbocsátás, ezért felismerem a mintákat, melyeknek nincs helye többé szent elmémben. Csupán azzal, hogy engedek ennek az ötletnek, mint potenciál.

Például az most nagyon mélyre ment bennem, hogy „it is done”, ez már készen van, a teljes gyöngysoron a kezdet és a vég egy, már minden problémám megoldódott.

És én csak figyelem, ahogy a forma szintjén is kinyílik életem virága. A bimbóban ott a virág ígérete, a szirmok ígérete, a csodás illat ígérete. És Isten fenntartja ezt a virágot kifejeződése idejéig, és nincs nagy hűhó, amikor a virág elszárad, mert új virágok nyílnak majd.

 

Én pedig húzok egy cetlit a végtelen lehetőségek közül, melyeket Teremtőm felkínál számomra (ez a hasonlat érkezett legutóbb), és azt mondom: akkor most megyek, és megtapasztalom magam ekként a virágként a mezőn, vagy akként a hullámként az óceánban. És azt mondom, hogy betöltöm ezt az örömteli feladatot (az eredeti Csodakurzusban angolul: FUNction). Nem kell versengenem, mert ha mindenki betölti a feladatát, amit kapott, akkor az egy örömteli, misztikus tánc, melyet együtt, közösen járunk. És az én táncomat senki nem tudja eltáncolni…

Nem akarom többé összecsomózni magam, mikor érzem, hogy Isten éppen egy újabb, hatalmas adag tápoldatot készül fecskendezni a virágom földjébe, melyek elkezdik táplálni a gyökereim, a száram, a leveleim, és aztán a látható szirmokat is. Persze a folyamat része, hogy engedem, hogy a kicsomózódás megtörténjen, pont azzal, hogy követem ezeket a késztetéseket.

Sőt, még azt is érzem, hogy egyáltalán nem a forma számít. Nem az számít, hogy tényleg lesz-e könyv, hanem az, hogy megengedjem magamban a lehetőségét, és lépésről lépésre követve azt, amit örömtelinek érzek, figyeljem, merre visz ez. A szívem vágya a teljes önmegbocsátás, és ahogy gyógyul a tekintély téma (amit az egó hibáztatás formájában állandóan a világi tekintélyekre – szülőkre, tanárokra, politikusokra, adóhatóságra, stb – vetít, pedig valójában ez az Istentől való elkülönülésérzet tünete az emberi tapasztalásban) bennem, szó szerint az a tapasztalásom, ahogy mindenért felelősséget vállalok, hogy Isten Akarata és az én akaratom egyek. Azaz pontosan azt akarom, ami történik.

A lineáris elme úgy képzeli el egy ilyen ötlet megvalósítását mindig, hogy előre tudni akarja a lépéseket, meg akarja tervezni, kontrollálni akarja. És erre nincs szükség. Ez az, amit folyamatosan gyakorlok, és ámulok azon, valójában mennyire egyszerű. Hogy mindig csak azzal kapcsolatban kell nagyon őszintének lennem magamhoz, hogy „Mit akarok most?” (A Szív Útja 4. leckében ír Jézus bővebben a vágy energiájának gyógyulásáról bennünk, és hogy ez mennyire szükséges a megbocsátáshoz, éppen annyira, mint a szándék, az elköteleződés, a megengedés vagy az önátadás kiművelése.) És ahogy a tekintély téma, a hibáztatás meggyógyul az elmében, a vágyak annyira megtisztulnak, hogy gyakorlatilag azok a vágyak, amik megjelennek bennem, egy és ugyanaz, mint ahogy Isten szeretné kiterjeszteni Önmagát rajtam keresztül. Tehát a vágy magával az útmutatással válik azonossá.

Ha pedig még vannak gyógyulásra váró területek, akkor azt a tapasztalásunk mutatja, és a fodrozódások minősége, melyek visszatérnek hozzánk döntéseink következményeként. Összeáll minden. A nonduális tanítások paradoxonjai, melyekben a tudatos, lineáris elme állandóan ellentmondásokat lát, a valódi látással édes, támogató Isteni Törvényekké válnak.

Van-e szabad akarat? Van is, meg nincs is. A személy számára nincs, mert nem létezik, de Isteni Lényünk számára van. Isteni Lényként a szabad akarat az Istentől kapott örökségem és ajándékom, mely valódi szabadsággal, az idő világától való függetlenedéssel jár együtt.

Meg van-e írva a forgatókönyv? Attól függ, mire akarod használni ezt a kérdést. Arra, hogy benne maradj az áldozati identitásban? Akkor támogatóbb az az eszme, hogy most alakítod az életed, és ne várj megmentőre. Vagyis várhatsz, csak amikor megjelenik, fogadd is el a segítséget! Egyszerre van minden. A gyöngysor teljes, a kezdetben ott van a vég. Különben hogyan állhatna össze ilyen tökéletes mesterművé az életünk, sőt még ha nem is látjuk, de az életeink leckéi, az egyidejűségben?

Mégis az az elképesztő ebben, hogy a tapasztalás szintjén úgy érezzük, hogy most hozzuk meg a döntéseket, hogy most nyílik ki a virág élőben… pedig egy virágban benne van annak teljes élete, a bimbózástól a virágzáson át az elszáradásig. Minél inkább az álom álmodójaként érzékelem magam – tapasztalatilag -, annál inkább látom, hogy minden magától történik, és akkor válik az egész zötyögőssé, amikor felszopódok valami azonosuláson keresztül (ami még gyógyulásért kiált bennem, ennyi az egész) a moziképernyőre, bele a Szandi karakterbe, aki azt hiszi, hogy személyes felelőssége és megoldásra váró problémái vannak, aki elhiszi, hogy elronthatja, aki azonosul a cselekvővel és az alkotóval. A személyes felelősség érzése az elkülönülésen alapul, és félelem, szorongás, elvárások, hibáztatás, bűntudat, kontrolligény, függőségek kísérik.

De amíg az elkülönült identitás legapróbb darabja is jelen van, addig könnyen, észrevétlenül, tudattalan módokon történik ez, és gyanítom egyénre szabott, hogy kinél melyik érzés a leggyakoribb. Düh, szomorúság, bizonytalanság, elbátortalanodás, fáradtság. Bármelyik lehet, sőt a spirituális úton belül még váltakozhat is.

Jelenleg a leggyakoribb nálam egy nehéz, fáradtságszerű érzet a lényemben, mintha valami szó szerint húzna lefelé. Nagyon fontossá vált a türelem és gyengédség magam felé, az isteni útmutatás (=belső késztetés) alázatos (nem tudom, mire való, és hogyan válasz ez az imámra, de megyek vele) követése, mivel tudattalan a félreértések nagy része, és fokozatosan javítódnak ki a hajlandóságom által. És ami talán még fontosabb, az által, hogy nem fogadom el az emberi tapasztalásom részeként, hogy hát ez már csak így van. Hanem mindig éber, megkérdőjelező üzemmódba kapcsol át az elmém. És a válasz tényleg mindig megérkezik, s ha már tudatossá válik a félreértés, a tévedés konkrét mibenléte, akkor már könnyű átfordítani, akkor már bomlik ki a csoda. Mivel a forma mindig csak szimbólum, a konkrétumok által tud meggyógyulni maga az elkülönülés érzés.

Egyre inkább kezdem érezni magamban azoknak az eszközöknek értékét, amiket David Hoffmeister Közösségében tanultam. Aztán saját magam kísérletezgettem velük, és oly sok felismerésre tettem szert. Tisztában vagyok azzal, hogy nem mindenkinek az elméje működik így, meg hogy ez a nyelvezet száraznak, intellektuálisnak tűnhet egyeseknek. De ez csupán azért van, mert nem ez az útjuk, vagy konkrétan velem nem rezonálnak. Ez is egy fontos megértés volt számomra, hogy mennyire értékes követni azt, amivel a szívünk rezonál. Például néhány hónapig nagyon sokat tanultam Mooji hallgatása által, és az ő stílusa tudta legegyszerűbben közvetíteni azt az egyszerű igazságot, hogy az, ami megjelenik bennem, aminek tudatában vagyok, az nem én vagyok. Ez mély zsigeri szintű váltásokat is hozott bennem. Mégis rá kellett jönnöm, hogy a Szív szintjén én Jézussal rezonálok. Ha Csodakurzust vagy Szív Útját olvasok tőle, rezgésszinten érzem a Krisztusi Jelenlétet. Ez korábban nem volt így, inkább intellektuálisan kezdett el beszivárogni a lényembe, s most már látom, hogy ez szükségszerű, elengedhetetlen lépcsőfok volt.

Méltó vagyok erre a Szív szintű kapcsolódásra, bármivel is vagyok együtt, bármibe is nézek, mint tükrömbe. Amiben nem érzem ezt, azzal nincs is dolgom. Az egó az, ami el akarja hitetni velünk, hogy de ezt kell, meg amazt kell, és hát megelégszem a kevéssel, meg azzal, ami adatott. Ez is olyan kijelentés, ami ha Krisztus mondja, akkor őszinte hála, és az igazságot tükrözi, ha az egó, akkor csak kifogás és félelem és félreértés, hogy mit is jelent elfogadni azt, ami megadatott. Azt jelenti, hogy elfogadom azt, hogy olyan vagyok, amilyennek Isten megteremtett, nem azt, hogy elfogadom a kicsiséget, kompromisszumokat, hogy ragaszkodom az igazamhoz a fájdalomról, betegségről, hiányról, neheztelésekről.

Soha nem a formáról van szó, hanem arról, hogy mire való, milyen célt szolgál. Hogy a Lélek használja-e az adott dolgot, tevékenységet, kapcsolatot, vagy az egó. A gyomlálás is lehet ez is, meg amaz is. Ha gyomlálok a kertben, mert kerülöm azt, ami az útmutatás lenne, hogy mondjuk megírjak egy cikket, és merjek sebezhető lenni, akkor az egóval gyomlálok, és tuti neheztelni fogok a káposztára meg a kertre meg a kapára meg mindenkire, köztük magamra és Istenre is. Ha pedig erőltetem az agyalást, amikor az a Lélektől érkező instrukció, hogy lépj hátra, menj gyomlálni, akkor pedig pont fordítva.

De az egoisztikus elme nem tud mást tenni, mint megszállott lenni a formával kapcsolatban. Megpróbálja megismételni azt, ami működött, és elkerülni azt, ami fájdalmat okozott. Ezért oly fontos a nemtudom elme, mert egyre kevéssé lehet a múltbéli tapasztalatokra hagyatkozni. Csak a pillanatról pillanatra befelé figyelés az, ami tapasztalatom szerint működik. Amint az iránytű a világi gondolkodás, világ és “mások” által elfogadott dolgok, a saját, korlátozott múlt, könnyen észrevehető az érző természetünkkel, ahogy egyre érzékenyebbé válunk, egyfajta lekapcsolódás érzés.

Mostanában szó szerint olyan érzés, mintha megszűnne az Óceán Mélyével a kapcsolódás- és egység érzésem, és csak a felszínen szöszmötölnék. Abban van az öröm, hogy a tudatos elme fókusza az Óceán Mélye felé fordul, mint egy hűséges kutya a gazdája felé. Együtt sétálok a Gazdival, figyelem minden rezzenését, mozdulatát, és nem kezdek el szimatolni mindenfelé a végtelen lehetőségek kertjében, hanem engedem, hogy Az, Aki a Teljes Képet látja, kiválassza azt a formát a végtelen formák közül számomra, ami a megbocsátást a leghatékonyabban szolgálja. Az idő minden dimenziójába kigyűrűzik így a megbocsátásom.

Az pedig maga az ajándék, hogy ahogy gyógyul a már említett tekintély téma, ez szó szerint olyan érzés, hogy azt akarom minden vetületében, ami történik. Mostanában egyre inkább ezt élem, leszámítva a fáradtság és éhség érzéseket. Ezért most talán ezek a legnagyobb tanítóim. Mert ezekre mondja a tudatos elme azt, hogy hát már miért akarnék én fáradt és éhes lenni? De vállalom érte a felelősséget, mert csak így maradhatok nyitott a tévedéseim kijavítása előtt.

Persze nagy bátorságra van szükség akkor, amikor ez nincsen meg még tapasztalatilag, de ehhez is mindig megjött az erő és az energia is. Ezért ámulok azokon az ugrásokon, melyeket a Lélek megtett rajtam keresztül, amikor szükség volt rá. Mintha olyankor ez az Erőteljes, Misztikus Bölcsesség előlépett volna, és megírta volna a leveleket rajtam keresztül, kimondta volna a dolgokat rajtam keresztül, megtette volna a szükséges lépéseket rajtam keresztül. Egyértelművé téve, hogy valami csodálatos működik a háttérből.

Amikor ideje volt elengedni egy nagy tévedést, akkor pedig halmozottan teremtette meg a szituációkat, mindenféle szemszögből, hogy biztosan leessen a tudatos elmével, aminek le kell.

És ez történt legutóbb, amikor egy hatalmas félreértést ismertem fel. Régen sokáig azt hittem, hogy amikor a vonzás-taszítás polaritás jelent meg bennem valamivel vagy valakivel kapcsolatban, akkor azt jelenti a megbocsátás, hogy elengedem a taszítást tükröző ítélkezést, és majd marad csak a vonzódás. Elég sokáig tartott, mire leesett, hogy ez az elképzelés fenntartja bennem a megosztottságot, mert ahhoz, ami az adott dologgal, emberrel, tevékenységgel kapcsolatban vonz, ragaszkodás van bennem hiányból. Ilyenkor ugyanis azt hiszem, hogy szükségem van rá, mert egy olyan űrt tölt be, amit én látszólag egyedül nem tudok. Ez, most már látom, csak a formától való függőséget erősíti, és gyakran abból fakad, hogy elképzelésekhez ragaszkodunk, hogy mi vagy ki tenne boldoggá, hiszen beleillik az egós preferenciákba. A preferenciák pedig ítélkezések. Amivel kapcsolatban meg taszítás volt bennem, arról azt hittem, hogy elengedni való ítélkezések, pedig jelzések voltak a Lélekből megérzés szintjén, hogy nem az az irány. Hatalmas félreértés! Ez azt eredményezte sokáig, hogy nem bíztam az érzéseimben bizonyos dolgokkal kapcsolatban, úgymond azt hittem, hogy nem jól csinálom a megbocsátást, és benne tartott olyan kapcsolódásokban, melyek nem a harmónia irányába mozdítottak. Közben a megoldás szinte mindig az lett, hogy az adott ember, az egész dolog végül amúgy is eltűnt a tapasztalásomból.

Gyakran az élet rásegített, mert e hatalmas félreértés, téves hiedelem miatt nem láttam tisztán, csak imádkoztam az egyértelműségért. Viszont míg nem volt egyértelmű számomra, addig nem tudtam elengedni ezeket a dolgokat, mivel ott volt a kétség, hogy talán elmenekülök a megbocsátási lecke elől. Általában úgy jött meg a válasz, hogy a körülmények egyértelművé tették, hogy az adott dolog már nem szolgál. Ez az egyetlen félreértés viszont hetekre el tudta nyújtani bennem a kétség időszakait azzal az adott dologgal kapcsolatban, így a béke se lehetett teljes. Azért is volt ekkora ellentmondás bennem, mert tévesen értelmeződtek bennem az érzések, gondolatok. Erős volt bennem az Istennek való megfelelni akarás (spiri stréber), egy félelem, hogy az egóval döntök, hogy elmenekülök a gyógyulás lehetőségétől. Ez is a tekintély téma gyógyulatlanságának egyik tünete, amikor tudatosan vagy tudattalanul még mindig az áldozathozatalban hiszünk, hogy Istenért le kell mondanunk valamiről, mert az Ő Akarata nem egyezik a mienkkel. Sokszor valami azt hitte bennem tehát, hogy a gondolatok  és érzések elengedni való ellenségek. Felismertem, hogy csupán jelzések, és méltó vagyok arra, hogy csak szeretetteljes gondolatok legyenek jelen bennem.

Tehát amikor a kétség érzése és gondolatai jelennek meg, most már az történik, hogy elismerem, hogy mindez azért jön, hogy figyelmeztessen a lényem mélyén lévő tévedésre, félreértésre (és ez nem bűn!), és a Lelkem fel fogja tárni előttem, hogy kijavítódhasson. Ez a legnagyobb csoda! Mindig csodába fordul át minden félreértés, ha a szív vágya őszinte!

Mert a Szeretetként mind méltók vagyunk a Szeretetre, ami Teremtőnk ajándéka, Lényünkből fakadóan az örökségünk. Ámen.

Facebook Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.